dallamtapasztó

A mai track kiváló példa arra, amiről tegnap I. idézete is szólt, vagyis a jó filmzene ismérve, hogy egy egyhúros basszgitáron is eljátszható. A dallamtpaszto arzenáljában is megtalálható furcsasapkás, Lamborgini-imádó Jamiroquai könnyedén hozza a műfaji elemeket úgy, mint a filmzenei kötelezőit. A mai szemnek már kissé kellemetlen 98-as videóklip első közel egy perce átugorható, garantáltan nem veszítesz vele semmit. De utána beindul az az elsöprő bassz alap, amitől a jó (film)zene működni tud. Egy partvisnyélre feszített kötöződróton is előadható, ennek köszönhetően bármikor, bárki el tudja dúdolni. További remek példa mindezek alátámasztására a Star Wars zenéje vagy egy másik klasszikusé, a Cápáé, ami annyire egyszerű, hogy a Kilenc és fél hétben Mickey Rourke 5 dollárt fizet egy kövér kisfiúnak, mert el tudja fingani a Cápa zenéjét. Igaz, csak az első taktusát. 

Valamikor 2005 környékén íródott egy forgatókönyv, ami aztán nagy lelkesen bejárta azt az utat, amit egy ilyennek be kell járnia; nem történt vele semmi. Viszont - a filmtörténetben egyedüliként - született hozzá filmzene. Erről elsőként a Pamutilag szakfolyóirat emlékezett meg, majd a forgatókönyv céltalan publikálásakor kapott újabb felületet. Gyakorlatilag minden jellemzőjét nélkülözi a jó filmzenének - I.: a jó filmzene ismérve, hogy egy egyhúros basszgitáron is eljátszható - ennek ellenére agresszív alapjával képes berágni magát. Igaz, nem bekúszik a fülünkbe, hanem berúgja a dobhártyánkat, dallama pedig nem megtapad, hanem 2-3 jégcsákánnyal rögzíti magát.

Ez a szám két dolog miatt fontos. Nekem. Mert egyrészt ott voltam azon a bizonyos bulin Örvényesen úgy 96 környékén, amiről a Trócsányi Gergő szimplán így foglalat össze: rakéta nélkül jutok a holda. És ez bizony így volt, aznap éjszaka többedmagammal jártam a Holdon. Másrészt kölyökkorom óta rettentően írigyeltem azokat az embereket, akik a lemezek hátoldalán a külön köszönet/special thanks: után fel voltak sorolva. Folyton azon töprengetem, hogy azok a fejek, akiknek a neve senkinek nem mond semmit, vajon mi mindent tehettek, ami miért külön köszönetet érdemelnek. Hát a Stabil Oldalfekvésre felkerülve megtudtam. Tulajdonképpen nem tettem semmit, de nekik ez is soknak számított akkor. Hát ennyi. Ráadásul ebben a számban a vokálba is bekerültünk, ami zenei pályafutásom non plus ultrája, egyben a rockzene armageddonjának szeptember tizenegyedikéje.