dallamtapasztó

Bár ezzel a számmal gyakorlatilag a dallamptapasztonak be is kéne zárni a kapukat - egész éjszaka erre akarok táncolni -, de ezt övönalulit nem engedhetjük meg drága közönségünkkel szemben. Ezért következzék egy méltán népszerű náci induló, amit nagy sikerrel emeltek át egy másik történelmi léptékű vérontásba, a vietnámi háborúba.

Máris kedvet kaptam egy kis repüléshez. Is.

Milos Forman 1979-es Hair című alkotása egy olyan világról szól, amikor az Egyesült Államokban még menő volt a hippiskedés, a drogok, a bőszárú farmerek, ellenben a gazdagság és a háború nem volt az. Fura módon mára pont fordítva gondolják. Viszont a négerek már akkor is izmosak voltak. Állítólag. 

Ideje korán el kell tudnia dönteni az embernek, hogy ki is akar lenni valójában. Mert lehetsz ugye Luke Skywalker baba arccal, naív rácsodálkozással, aki a nők gyámolítása nélkül elvész a forgatagban - mert ne feledjük, az ifjú jedi Beru néni öléből néhány galaktikus nap után Leila karjai közé menekül -, vagy lehetsz Han Solo menő stukkerral, menő űrhajóval, menő dumával, meg egy bár büdös szájú, de mégiscsak menő űrjetivel. Zenére lefordítva, lehetsz a megállapodott, de még nosztalgiázó háziasszonyok házikedvence, a búgóhangú néger, Berry White, és lehetsz menő strici, annak minden hozadékával együtt. Hogy mást ne mondjak, 1972-es Superfly Cadillac Eldorado. Ja, és persze ez 1972-ben. Mert ha Issac Hayes azt mondja: szopogasd a csokis, sós golyómat, annak még Szcientológiai Egyház sem tud ellenállni.

Pink édesanyja elhűlt a klip láttán. Gondolom elirigyelte lánya táncpartnerét, Colt Prattest.